Európa azt kapja, amit érdemelt

Kadhafi lehülyézte Sarkozyt, és megígérte, hogy elzárja az olajcsapokat Európa felé. Adzsdábija, a felkelők utolsó bástyája Bengázi előtt, lassan Kadhafi kezére kerül. Alain Juppé francia külügyminiszter kijelentette, hogy már nem érdemes légtérzárról tárgyalni. Európa súlyos következményekkel számolhat.

Események március 15-én napközben

Rövid helyzetjelentés Líbiából: Március 15-én kedd délután a Reuters bejelentette, hogy a vasárnap már elfoglalt, de a felkelők által részben visszafoglalt Brega teljes egészében Kadhafi kezére került. Március 14-én a kormányhű hadsereg Adzsdábiját kezdte ostromolni, a város nagy részét 15-én délután már szintén az állami hadsereg ellenőrizte. A felkelők tömegesen menekültek Bengáziba, ám az AFP szerint délután fél négyre a kadhafisták lezárták a Bengáziba vezető utat, így az Adzsdábijában maradtakra valószínűleg kivégzés vár.

Európa: Március 15-én a Reuters szerint Kadhafi bejelentette, hogy nem köt többé olajszállítási szerződést a nyugati országokkal, Németország kivételével. A G8-ak ülése folytatódott Párizsban, ám mindössze az olasz külügyminiszter kétségbeesett javaslatát sikerült megszülni: Frattini tűzszünetet javasol Kadhafinak akkor, amikor már majdnem teljes Líbiát visszafoglalta. Közben az AFP közöl egy kiszivárgott részletet egy Kadhafival készült, ma sugározandó interjúból, amelyben a líbiai vezér azt vélelmezi francia „barátjáról”, hogy megőrült, pszichikai betegségben szenved.

NATO: Március 15-én délután 4 előtt a Le Monde arról értesít, hogy a NATO szigorú határozatot hozna. Délután 5-kor már arról ír, hogy a NATO szövetséges államainak nagykövetei már hajlanak a katonai beavatkozásra, mégpedig a légtérzár alkalmazására, valamint a már korábban meghozott, fegyverembargóról szóló határozat betartatására. A terveket azonban csak másnap, szerdán fogják megvitatni. Nem sokkal később Alain Juppé francia külügyminiszter idejétmúltnak nyilvánítja a légtérzár tervét.

A légtérzár be nem vetése

Miközben az európai országok még mindig megosztottak, a NATO gondolkodni kezdett a legkisebb katonai beavatkozás lehetőségén. Adzsdábija városa elesettnek tekinthető, Kadhafi most már bármikor Bengázi ellen fordulhat. Kadhafi légielőnyét időben és hatékonyan felhasználta, meglehetősen meggyengítette és visszaszorította a felkelőket.

Amennyiben másnap, 16-án megszületik a NATO légtérzárról szóló határozata és meg is valósul, Kadhafi tankjai hosszabb ostrom után beveszik Bengázi városát, és ezzel a felkelés lényegében levertnek tekinthető, bár a maradék néhány város, Miszráta, Tobruk és Darna, még egy ideig tarthatja magát. Ha mégsem valósul meg a napokban a légtérzár, akkor Kadhafi sokkal gyorsabban elfoglalhatja Bengázit.

Magyarán mondva, azzal, hogy a NATO eddig késlekedett a légtérzárral, lényegében értelmetlenné tette későbbi bevezetését.

Következmények

1. Európa elvesztette egyik szövetségesét és üzleti partnerét. Nem folyik több olaj Líbiából Európába, Németországot kivéve. Az olaj elvesztése elsősorban Olaszországot sújtja, de a politikai veszteség Franciaország és az Egyesült Királyság számára elég komoly.

2. Európa számíthat egy igen nagy mértékű menekültáradatra. A felkelők utolsó esélye a túlélésre, ha minél előbb elhagyják Líbiát.

3. Mind Európa, mind a NATO jelentős kudarcot könyvelhet el, amennyiben valami csoda folytán nem fordul vissza a harc kimenetele a felkelők javára. A világ legerősebbjének tartott katonai szövetség, és a magát sikertörténetnek tartó Európai Unió nem voltak képesek megakadályozni egy nem természeti humanitárius katasztrófát.

4. A líbiai felkelés eleste tanulságul szolgálhat a többi arab állam felkelőinek és vezetőinek egyaránt. Az utóbbiaknak lelkesítést és példát adhat. Ezek szerint nem kell megijedni attól, ha „lázadók csoportja” a jogaikért kezd harcolni.

A japán cunami elérte Líbiát

Líbiában a Kadhafihoz hű hadsereg felgyorsult ütemben halad előre, egy hét alatt 160 kilométerrel szorította vissza a felkelőket. Eközben a nemzetközi közösség láthatóan nem volt képes reagálni. Ezt a tehetetlenséget csak megfejelte a pénteki japán tragédia: a cunami lekötötte a G8-ak maradék apró erejét is, és a tízezer japán halott kiszorította Líbiát a sajtóból. Kadhafi nem hagyta ki a remek alkalmat.

Látván az iramot, amellyel Kadhafi serege szorítja vissza a felkelőket, már a múlt hét közepén felvetettük, hogy néhány napon belül eleshet Bengázi, az ellenzék központja. Aki szegény, az a legszegényebb: a magatehetetlen Nyugatot leterítette a japán humanitárius és gazdasági katasztrófa. Tekintsük át, mi történt Líbiában és „nemzetközben” múlt heti jóslatunk óta!

Kadhafi visszaszorította a felkelőket

Miután az ellenzék gyakorlatilag egész Kelet-Líbiát, valamint Nyugat-Líbia jelentős részét is a maga oldalára állította, Kadhafi ellentámadásba lendült, és egy hét alatt visszafoglalta a felkelők városainak nagy részét.

A keleti fronton a felkelők korábban szinte akadálytalanul nyomultak Szirtéig, Kadhafi szülővárosáig, ám a szimbolikus jelentőségű településnél meg kellett torpanniuk. Kadhafi győzedelmes menete március 6-án kezdődött Bin Dzsavádnál. A Szirtétől keletre fekvő kisvárost március 7-én végleg elfoglalte. Március 7—10. között négy napon keresztül repülővel, hajóról és tankokkal bombáztatta Rasz Lanufot, a fontos olajkikötőt, majd március 10-én megverte a felkelőket, és a város március 12-én véglegesen elesett. Közben március 10-én bombázni kezdte Bregát, a másik nagy olajkikötőt; 13-án vasárnap lényegében ez is a kormányerők kezére került. Március 14-én hétfőn Kadhafi Adzsdábija ellen fordult. Ennek a nagyvárosnak többszörös a stratégiai jelentősége. Egyrészt ez az utolsó ellenzéki bástya Bengázi előtt, másrészt innen vezet az út az ellenzéki Tobrukba, így Adzsdábija elfoglalásával Kadhafi két legyet üthet egy csapásra, az ellenzéknek alig-alig maradhat valami esélye.

A nyugati fronton Kadhafi korábban (március 10-ig) véres harcok árán visszafoglalta a Zaviját, a stratégiailag jelentős nagyvárost Tripolitól mindössze 50 kilométerre nyugatra. Március 14-én pedig bevette Zuvárát, a Tripolitól 120 kilométerre nyugatra található kisvárost is. Ezzel nyugaton gyakorlatilag csak Miszráta maradt a felkelők kezén, ám Kadhafi csapatai a város közelében vannak, ostromra készen.

Mérleg: véleményünk szerint Kadhafi az elmúlt hét hadműveletei révén megfordította a harc kimenetelét. Nyugaton csak Miszráta maradt, míg keleten Adzsdábiját ostromolja a kormány, amelynek bevételével a polgárháború talán eldőltnek tekinthető. A Nyugat tehetetlenül nézte az egy hónapja folyó polgárháborút, Kadhafi pedig a jelentős technikai fölénnyel és a még mindig kiapadatlan anyagi forrásaival élve felmorzsolta a gyakorlatilag civilekből álló ellenzéket. A Nyugatnak hétfőn 48 órája maradt arra, hogy lépjen, ezt a hétfőn Párizsban ülésező G8-ak is felismerték.

A nemzetközi szervezetek tétlenkednek

Míg korábban Amerika és az Egyesült Királyság egyaránt kemény hangon azzal fenyegetőztek, hogy semmilyen eszközt nem zárnak ki a tüntetők épségének megvédése érdekében, a múlt hétre Amerika lényegében elhallgatott. Párizs egyértelművé tette korábban ambivalens hozzáállását, és szorgalmazni kezdte a légtérzár felállítását Líbiában. Erre azért volt szükség, mert Kadhafi legnyilvánvalóbb fölénye a légierőben mutatkozik meg. A légtérzár azonban nem pusztán elvi korlátozást, hanem a felszálló (kadhafista) repülők megsemmisítését is jelenti. Az Arab Liga, sőt a líbiai ellenzék is tiltakozott a nyugati beavatkozás ellen. Felröppent a gondolat, hogy Líbia „Irakká” válhat. A líbiai és az összarab tiltakozás hatására, valamint az iraki emlékek felidézésétől megszeppenve Amerika visszalépett. A NATO főtitkára, Anders Fogh Rasmussen már március 4-én bejelentette, hogy a szervezetnek „nem áll szándékába beavatkozni”. A március 10-i brüsszeli NATO-csúcson mindössze annyit sikerült elérni, hogy néhány hajót Líbia közelébe vezényelnek és megerősítik a fegyverembargót.

Vajon történt-e lényeges változás a nemzetközi hozzáállásban jóslatunk óta? Szombaton váratlan esemény történt: a Kairóban ülésező Arab Liga (ahol már az ellenzék képviseli Líbiát) kérte a légtérzár felállítását az ENSZ Biztonsági Tanácsától. Ez áttörést jelenthetett volna a nemzetközi szervezeteknek, a Rasmussen által hangoztatott egyik feltétel így teljesült. Március 14-én, hétfőn azonban nem sikerült az ENSZ Biztonsági Tanácsában előrelépést elérni: Oroszország, Amerika és Németország egyaránt kétségeinek adott hangot. Az aznap este tartott G8-as csúcson ugyancsak szóbakerült Líbia és a beavatkozás igen sürgős volta, ám ennek ellenére nem történt érdemi változás az álláspontokban. A találkozó eredeti napirendjét a japán földrengés és cunami témája is borította.

A japán cunami Líbiát veri

Március 11-én pénteken, a legkeményebb líbiai harcok idején, 8,9-es erősségű földrengés rázta meg Japánt s változtatott parányit a Föld forgási sebességén. A keletkezett szökőár következtében elhunytak száma a március 14. hétfői becslések szerint már tízezres nagyságrendű volt. A földrengés és a cunami okozta károk, a humanitárius katasztrófa és a fukusimai atomerőműben történt robbanások és a fenyegető nukleáris veszély lényegében kisöpörték Líbiát az újságokból. A címlapokon péntek óta folyamatosan a japán tragédia szerepel. A katasztrófa mind a sajtó, mind a nemzetközi szervezetek figyelmét lekötötte annyira, hogy Kadhafi közben fellélegezhetett és nyugodtabban bombázhatta a „lázadók” városait. A japán katasztrófa olyen mély hatást gyakorolt az emberekre, hogy péntek óta a facebook-on sokan kizárólag ebbe a témában posztolnak.

Összefoglalás

A líbiai szabadságharc egyre inkább eldőlni látszik az elnyomó rezsim javára. A jelentős hadi fölénnyel rendelkező Kadhafi március 6-án ellentámadásba lendült, és egy hét alatt a felkelők központjaként működő Bengázi közelébe férkőzött. A gyakran népirtással felérő ostromokat a nyugati világ gyakorlatilag tétlenül nézte és nézi, a Koszovóban még skrupulusok (és ENSZ-felhatalmazás) nélkül beavatkozó NATO az afgán kudarcra és iraki presztizsveszteségre hivatkozva húzódozik a konkrét lépések megtételétől. A japán katasztrófa pedig a média révén a több áldozattal járó tragédiákra kiváncsi hétköznapi ember figyelmét is elvonta egy sokkal rosszabb helyzetben lévő és a pusztulás szélén álló országról. Korábbi jóslatunkat sajnos meg kell ismételnünk: Bengázi, és ezzel a líbiai felkelés végveszélyben van. A felkelők már csak akkor reménykedhetnek győzelemben, ha villámgyorsan határozat születne a légtérzárról és egy további nagy csoda folytán a szárazföldön is megerősödne az ellenzék; ám a hétfői csúcsértekezletek hírei alapján még a gyors légtérzár létrejötte is nagy csodának számítana.

„Alijev mondjon le!”

Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban tüntetést tartott 2011. március 12-én, szombaton a Müszavat Párt. A kormányellenes megmozdulások pénteken kezdődtek a volt szovjet köztársaságban.

Hosszú évek óta nem volt komoly tüntetés az önkényuralmat gyakorló Alijev-dinasztia idején. A klán 1993 óta van hatalmon, Hejdar Alijevet 2003-ban bekövetkezett halálakor fia, Ilham Alijev váltotta fel.

A megmozdulást az arab világban tapasztalható változások ihlették. Már február 6-án összegyűlt néhány fiatal aktivista a bakui Hoszni Mubarak szobor előtt, és a „diktátor távozását” követelték. Az áthallásos szlogent a rendőrség jól értelmezte, és egy percen belül szétoszlatta a tüntetést.

Különböző ellenzéki pártok és független ifjúsági szervezetek a facebook-on szerveztek tüntetést 2011. március 11-re. Bár a rendezvény virtuális demonstrációként volt meghirdetve, és 4000-nél többen nyomtak az „Ott leszek” gombra, péntek reggel Baku három helyszínén is megjelentek a tüntetők. A résztvevők többek között a „Szabadságot!” szlogent skandálták. Rohamrendőrök és egyenruhás rendőrök oszlattak minden helyszínen, estig 43 személyt vettek őrizetbe. Ebből később 23-at szabadon engedtek.

A Müszavat („Egyenlőség”) Párt aznap tanácskozást tartott, és másnapra kormányellenes tüntetést hirdetett. Március 12-én, szombaton 200 Müszavat-szimpatizáns gyűlt össze a Baku központjában levő Szökőkút téren. A tüntetők Alijev lemondását követelték. A rendőrség nagy erőkkel vonult ki, a Reuters szerint több, mint 50 embert vettek őrizetbe.

Az AFP idézi az azerbajdzsáni Belügyminisztérium közleményét, amely szerint harminc főt szabadon engedtek, a többiek pedig bíróság előtt fognak felelni.

Isza Gambar, a Müszavat Párt elnöke az AFP-nek nyilatkozva kijelentette, hogy amennyiben a kormány nem hajt végre demokratikus reformokat, a forradalomra kerülhet sor. Az ellenzéki vezető történelminek és az azerbajdzsáni demokratikus mozgalom kezdetének nevezte az aznapi tüntetést.

Az Amnesty International szerint legalább száz embert vettek őrizetbe az elmúlt napokban, és a rendőrség bántalmazta a tüntetőket. „Azonnal szabadon kell engedni mindenkit, akit azért vettek őrizetbe, mert a békés tüntetéshez való jogát gyakorolta” — idézi a szervezet szóvívőjét, Natalia Nozadzét az AFP.

A pénteki és szombati azeri rendőrségi fellépést elítélte többek közt az Európai Unió Bakuban tartózkodó delegációja, az Egyesült Államok azerbajdzsáni nagykövete, valamint a Human Rights Watch európai és közép-ázsiai csoportja.

Azerbajdzsán megmozdult

A kaukázusi volt szovjet köztársaságban az ellenzék 2011. március 11-re demonstrációt szervezett. Hosszú évek óta nem volt példa az országban kormányellenes tüntetésre, a rendőrség erélyes fellépéseinek köszönhetően.

Azerbajdzsánban 1993 óta az Alijev-klán uralkodik. Az önkényuralom és erőszak egyben a világ egyik legkorruptabb államát hivatott fenntartani: a Transparency International által mért 178 ország között a 134. helyet foglalja el. Azerbajdzsán azonban fontos olaj- és gáztermelő ország, így a Nyugat itt is szemet hunyt az emberi jogok tiprása felett. Az ellenzék eközben választási csalással, a szólásszabadság eltiprásával, ellenzékiek bebörtönzésével és a média ellehetetlenítésével vádolja Alijevet.

Az arab világban tapasztalt változások szele azonban elérte a Kaukázust és kimozdította Azerbajdzsánt dermedt állapotából. 2011. február 6-án fiatal aktivisták egy csoportja a Bakuban található Hoszni Mubarak szobor előtt szimpátiatüntetést tartott. Gúnyolódva és fütyülve üzenték Mubaraknak, hogy „Távozzon a diktátor!”. A célzást nem értette félre az azeri rendőrség, amely egy percen belül a helyszínre érkezett és szétkergette a néhány tucat fiatalt.

Egyiptomban azonban távozott a diktátor, és ez lendületet adott az azeri ellenzéknek, amely — az észak-afrikai példákat látva — a facebookon kezdett szervezkedni. Mubarak lemondásának egyhónapos „jubileumára”, március 11-re tűzte ki az első kormányellenes tüntetés időpontját. A megmozdulásnak a „Nép Nagy Napja” nevet adták.

Ilham Alijev elnök megpróbált előremenekülni: több arab diktátorhoz hasonlóan reformokat jelentett be március 2-án a korrupció visszaszorítására. Az ellenzék azonban már nem érte be ennyivel, és kozmetikázásnak minősítette Alijev próbálkozását. Ugyanezen a napon a Szabad Európa Rádió azeri tagozata interjút közölt a március 11-i tüntetés egyik szervezőjével, Elnur Madzsidlivel, aki szerint a tüntetés célja, hogy „véget vessen a tömeges reményvesztettségnek”.

Nyugati források szerint március 11-ig a tüntetés szervezői közül legalább ötöt őrizetbe vett az azeri rendőrség, „huliganizmussal” vádolták őket. A tüntetés facebook-os oldalán a szervezők azt írták, hogy elég, ha valaki megnyomja az „Ott leszek” gombot, azzal máris támogatja az „azerbajdzsáni ügyet”.

Péntek reggel az azeri rendőrség körülvette a tüntetés feltételezett helyszíneit: elsősorban az egyetemeket. A tüntetők azonban Bakuban egyszerre több helyszínen tartottak békés felvonulást: a Május 28 metróállomásnál, a bakui pályaudvarnál és a Nizámi utcában. A résztvevők többek közt az „Azadlig” (Szabadságot!) szlogent skandálták, miközben a sajtó képviselői sárga mellényben mellettük futottak.

A rendőrség nagy erőkkel vonult valamennyi helyszínre. A Szabad Európa Rádió honlapján megtekinthető videón jól látható, hogy rohamrendőrök és hagyományos egyenruhás rendőrök léptek fel a tüntetők ellen. Az AFP szerint 43 embert letartóztattak, a Szabad Európa Rádió azeri tagozatának fotóriporterét pedig megverték, majd bocsánatot kértek tőle. A letartóztatottak között van az egyik ellenzéki párt vezetője és egy másik párt vezetőjének fia. A Reuters szerint az egyik aktivista, mielőtt betuszkolták volna a rohamkocsiba, a riporterekkel közölte: „a jövőben is próbálunk majd demonstrációkat tartani”.

Az AFP szerint több nyugati szervezet elítélte a rendőrség fellépését. Az Európai Unió Bakuban tartózkodó delegációja aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy „egyre több fiatal aktivistát tartóztatnak le az országban”. Az Egyesült Államok azerbajdzsáni nagykövete „továbbra is közelről fogja felügyelni” az eseményeket. Az Amnesty International felszólította Azerbajdzsánt, hogy „azonnal hagyja abba az erőszakos fellépést és hagyja, hogy az aktivisták békés tüntetést szervezzenek”.

Az ellenzéki Müszavat Párt még aznap tanácskozott, és másnapra, március 12-re újabb tüntetést hirdetett.

Néhány nap és vége?

Egymás után veszi be a felkelők városait Kadhafi. Az ellenzék központjának számító Bengázitól márcsak néhány száz kilométer választja el a kormánypárti hadsereget. Eközben a demokrácia letéteményesének számító Nyugat szinte ölbetett kézzel nézi a népirtással felérő ostromokat. Bengázi bevétele visszavetheti az arab világban kibontakozó demokratizálódási folyamatot.

Kadhafi teljes gőzzel nyomul előre, hogy kiszorítsa a felkelőket eddigi fészkeikből. A magát hosszú ideig tartó Zavijánál a katonák azt a parancsot kapták, hogy bármilyen áron, de foglalják el a várost. Nos, az ár nem maradt ismeretlen: a líbiai polgárháború talán eddigi legkegyetlenebb mészárlása következett be.

Zavija „felszabadításával” Tripoli közvetlen fenyegetettsége megszűnt, Kadhafi újult erővel lendülhetett harcba, miközben az ellenzék reményei jelentősen csökkentek. A kormány a keleti fronton egymás után foglalja el az ellenzéki kézen levő városokat, miközben a felkelők menekülőre fogták. Kadhafi nyomulása felgyorsult. Március 10-én, csütörtökön már Bregát ostromolta, amely Bengázitól kevesebb, mint 200 kilométerre fekszik.

A felkelők kezében levő nyugati városokban közben fogynak a tartalékok, ott már csak rövid idő kérdése, és Kadhafi valószínűleg lecsap rájuk. A tudósításokból kitűnik: a kormány egyértelmű légifölénye mellett a szárazföldi erőknek is egyre kevésbé tudnak ellenállni az igen gyengén felszerelt, gyakorlatilag civil felkelők.

Mindaz, amit eközben a Nyugat művel, a malmozás és a bénázás keveréke. Össze-vissza nyilatkoznak, napokon belül önmaguknak ellentmondva, közben arról sem tudnak megállapodni, hogy mikor állapodjanak meg. Még az uniós olajimport leállításáról is egymással ellentétes hírek érkeztek az elmúlt napokban.

A népirtás megelőzését és a demokratikus ellenzék védelmét szolgáló minimális katonai lépés a repülési tilalom bevezetése lenne. Ám lehet, hogy már az is késő lenne, ha pénteken megszületne róla a megállapodás: mire életbe lépne, Bengázi elesne. Viszont a briteket kivéve sem az EU-nak, sem Amerikának újabban esze ágában sincs a repülési tilalom bevezetése. Ezzel gyakorlatilag zöld utat adtak a Zöld könyv szerzőjének saját népe kivégzésére. Franciaország nagykövetséget nyit Bengáziban, amikor Kadhafi már csak néhány napra van a város ostromától? Ugyan már, kérem!

Ha csak nem történik gyors és gyökeres változás a nyugati országok hozzáállásában, a líbiai forradalom most már bukásra van ítélve. Talán ha a szabad országok polgárai ráébrednek arra, hogy mi folyt eddig, mi folyik és még mi fog folyni Líbiában, akkor tömeges fellépéssel, tüntetésekkel vagy petíciókkal rákényszeríthetik országaik kormányát, hogy azonnal lépjen. Vajon meddig lehet nézni ölbe tett kézzel, a fotelben hátradőlve, hogy egy másik országban civilek ezreit, majd tízezreit végezteti ki egy többek által betegnek tartott diktátor?

Az arab világ és a Közel-Kelet többi országában hullámként terjed a demokráciát követelő mozgalom. Tunézia után Egyiptomban is győzött a forradalom, és Líbiában is már-már győzni látszott, mígnem a nyugati hatalmak hirtelen visszakozót fújtak, és Kadhafi napok alatt a forradalmi főváros közelébe jutott. Kérdés, hogy amennyiben az utóbbi elesik, és sok-sok ezer embert büntetlenül megölhetnek, vajon mi lesz a sorsa a többi országban épphogy csak kibontakozóban levő demokratikus mozgalmaknak?